Therese Shechter író, filmes, multimédiában dolgozó történetmesélő Brooklyn-ból. Jelenleg egy dokumentumfilmet forgat, ami a gyerek nélküli élet választásáról mesél. A téma nem véletlen, Therese ugyanis maga is gyerekzsivaj nélküli házasságban él. A nő már belefáradt abba, hogy mindig megmagyarázza a döntését, és feleljen a sokszor bántó kérdésekre, ezért úgy döntött, hogy a dokumentumfilm mellett nyílt levélben is elmeséli a boldogságát.

Még csak középiskolás voltam, amikor azt mondtam anyámnak: tőlem ne várjon unokákat – egyáltalán nem ketyeg a biológiai órám azóta sem. Még egy aprócska ébresztőóra sem, egyetlen pillanatra sem éreztem soha, hogy igazából gyereket szeretnék. Miközben a nővérem férjről és gyerekekről álmodozott, én arra vágytam, hogy művész legyek New York-ban mint a példaképem, Rhoda Morgenstern (kitalált karakter a színésznő, Mary Tyler Moore tv műsorából).

Szerencsére az a férfi, aki a férjem lett, szintén nem vágyott gyerekekre, és 8 boldog, kielégítő, házasságban töltött év után még mindig elképedek azon, hogy mekkora mázli, hogy egymásra találtunk. Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogy „Van gyereked?”, és elmesélem, hogy én a gyerekmentes élet mellett döntöttem, sokkolt, zavarodott arcokat látok. Néha még azt is hozzáteszem: „Nem, hála az égnek!”. Valószínűleg nem kell mondanom, hogy ez a mondat igazi társalgás-gyilkos.

Az elképedés hatására (vajon hogyan élhetünk boldogan gyerek nélkül?) úgy érzem magamat, mint egy egzotikus állat, vagy mint egy marslakó, aki a bolygónkat tanulmányozza. De valahol értem. Az, hogy az embernek gyereke van, a mi kultúránkban egyfajta kötelező elem, így néha igen nehéz észrevenni, hogy más, működő lehetőség is van. Összeszedtem pár dolgot, amit szeretnék, ha az emberek tudnának a döntésemről:

Nem azért választottuk ezt az életet, hogy több pénzünk legyen. Az általános vélekedés szerint a gyermektelen párok sokkal több pénzből gazdálkodhatnak, hiszen nem kell fogszabályozóra vagy zongoraórákra költeniük, és a gyerek főiskolai tanulmányaira sem kell spórolniuk. Szívesen mondanám, hogy aranyágy van a gyémántjachtunk fedélzetén, de valójában az én főiskolai tandíjamat fizetjük, mert másodképzésen veszek részt.

Sok időt töltünk a munkánkkal, amit szeretünk, a férjem a technika területén, én pedig a dokumentumfilmek világában. Persze nem csak a munka van: híresek vagyunk a fimzene partikról és házilag készített késői reggelikre is gyakran vendégül látunk barátokat, és utazni is imádunk. Múlt évben például Bécs-Budapest-Prága hármasát jártuk be, az utazást csak Cukrászdatúra 2016-nak neveztük, el lehet képzelni, hogy miért.

Nem utáljuk a gyerekeket. Imádjuk az unokahugikat, unokaöcsiket. Minden évben mi rendezzük a nagycsaládnak és a barátoknak a Hálaadás napi vacsorát. Szülinapi repülőút-meglepetések, közösen épített mézeskalács házikók, nemrég például egy Billy Joel koncerten voltam az egyik unokaöcsivel, a 21. szülinapja alkalmából.

Nem vagyunk önzőek. Néha az emberek azt mondják nekem, hogy önző vagyok, amiért nem ajándékoztam meg a szüleimet unokával, de a nővérem – aki valóban arra vágyott, hogy édesanya legyen – nagyszerűen megtette ezt helyettem. Van, aki azzal jön, hogy én sosem fogom megtudni, milyen az igaz szerelem .... valóban? Ez egyszerűen sértő.

Nem bánok semmit. Néhány évvel ezelőtt a petefészkeim működése végleg leállt, és én tudtam, hogy azok után, hogy 40 éven keresztül próbáltam nem teherbe esni, jó döntést hoztam. Amit bánhatnék az az, hogy más embert nem tettem boldoggá azzal, hogy gyereket vállaltam volna, vagy ha elhittem volna azt a hamis vélekedést, hogy csak a gyerek teheti teljessé az életet.

Mivel a férjem és én imádjuk a szabadságunkat, és hálásak vagyunk, hogy mindkettőnknek van ideje a szeretett munkájára, az egyetlen válasz, amivel be kell érnie azoknak, akik az okokat keresik, hogy miért nem lett gyerekünk az az, hogy dönthettünk, és mi nemet mondtuk a gyerekre. Ezt az életet választottuk, és én azt hiszem, Rhoda Morgenstern is büszke lenne erre.

Forrás: www.realsimple.com